Már vártam. Felöltözve, frissen mosott hajjal, kisminkelve. Ahogy belépett, azonnal észrevette a változást:
– Rövidre vágattad a hajad?
– Igen. – mosolyogtam.
– Jól áll. – mondta, miután jobban szemügyre vett.
– Köszönöm, – fogadtam a bókot – mindig jól esik az ilyesmit hallani.
Végre ő is elmosolyodott. Fáradt volt és nyúzott. Lefogyott. Meg is jegyeztem.
– Megint fogytál.
– Látszik? – próbált mosolyogni, de inkább vicsor lett belőle. – Nem nagyon eszem, csak iszom. Hova tehetem a táskámat? – kérdezte, miközben szétnézett, szemével körbepásztázott, keresve a helyet, ahol elfér a nagy sporttárska.
– Ezek szerint itt alszol? – kérdeztem, mert ugye, sosem lehet azt tudni, meg különben is, arról volt szó, hogy beszélgetünk.
– Ha befogadsz éjszakára, akkor igen – nézett rám. Nem volt benne biztos, hogy igent mondok.
A mindig nagyképű, nagyszájú üzletember, aki mindenkit lehengerel a dumájával, aki olyan erőszakos, hogy nem lehet neki nemet mondani, és ha kell, agresszív, hogy elérje, amit akar, most olyan volt, mint egy ijedt kisfiú. Sehol a magabiztosság. Majdnem megszántam.
– Vidd csak be a szobába, bárhova leteheted. – mondtam.
Szó nélkül bement és elkezdte kiszedni a táskából a nyakkendőt és az elegáns télikabátját.
– Nagyon jól nézel ki, csinos vagy – szólt, miután alaposan végigmért, közben a nyakkendőjét kötötte –, késő van már, nyitva van még valamelyik étterem itt a közelben? – gondolom, a három órás út alatt elfáradt, már nem volt kedve vezetni.
– Van itt a közelben egy olasz étterem, az 11-ig nyitva van. 10 perc séta. Jó lesz? – kérdeztem, mert én már bizony éhes voltam.
– Persze.- válaszolta.
Elindultunk. Ahogy kiléptünk a kapun, megfogta a kezem, belekaroltam. Nehezen indult a beszélgetés, hónapok óta nem láttam, gondoltam, megvárom, amíg magától elkezd beszélni. Megrendeltük a vacsorát és az italokat, akkor elkezdte:
– Megalázott.
– Hogyhogy?
– Tudod, megígértem neki, hogy nem tartok veled kapcsolatot. Aztán véletlenül megjelöltelek a Facebook-on. – úgy mondta, mintha tényleg véletlen lett volna.
– Hogy lehet véletlenül megjelölni valakit? – kérdeztem ártatlanul. Ő, aki programokat ír a fiával, aki keni-vágja a számítógépes alkalmazásokat, aki olyan profin kezeli az ilyesmit. Vagy nagyon szórakozott volt vagy hazudik.
– Hagyjuk ezt most, nem érdekes. – terelte el a szót – Amikor elolvasta a levelezőrendszerben, amit írtál nekem, elkezdett hisztizni.
– Te megmutatod neki, amit írok? Szólhattál volna! – csak egy kicsit voltam felháborodva. Tudtam, hogy olvassa a levelezését. Nem véletlenül írtam neki. Ugyanis az egyik nap bejelölt a Facebook-on, én természetesem elfogadtam a jelölését, mint régi ismerősét, hiszen évek óta ismerjük egymást. Másnap pedig kitörölt az ismerősei közül és még le is tiltott. Ekkor írtam neki egy e-mailt, hogy ne szórakozzon velem, én sem teszem.
– Adtam neki hozzáférést. – folytatta. – Azt mondta, ez a bizalom jele. – Néztem rá, hogy vajon ezt most komolyan gondolja-e, vagy viccel, de úgy tűnt, nincs kedve viccelődni.
– Tudod, a bizalomnak pont az a lényege, hogy nem ellenőrzöm sem a levelezésedet, sem a telefonodat, mert megbízom benned, a szavadban, mert bennem is megbízhatsz.
– De ő mindent tudni akart, állandóan együtt akart lenni velem. Mindenhova jönni akart, mindent együtt csináltunk. Rövdid pórázon tartott. – nem tudtam eldönteni, most dicsekszik vagy panaszkodik.
– Szóval elolvasta, amit írtam. – nyugtáztam.
– Igen. Egészen addig olyan kedves és készséges volt, tele szeretettel, elhalmozott mindennel, olyan őszintének tűnt. Amikor elolvasta a levelet, egy kicsit hisztizett, azt hittem, minden oké, aztán a barátainkkal elmentünk szórakozni. Ittunk, táncoltunk, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy hosszú hajú, szemüveges, fiatal fickóval csókolózik a táncparketten. Szerintem már ismerte korábban is, lehet, hogy a szeretője volt. Odamentem hozzá és megkérdeztem, mit csinál? Mi van az együtt töltött két évünkkel? Erre megvonta a vállát és folytatta tovább.
– Biztosan nagyon szerelmes lehet beléd. – az a fránya cinizmus. De olyan jól esett kimondani.
– Úgy szégyelltem magam, – folyatta ő – olyan megalázó volt. Aztán hazament a fickóval. Másnap felhívtam, nem vette fel. Átmentem hozzá, mondtam neki, béküljünk ki, én is megcsaltam, ő is megcsalt, egy-egy, felejtsük el, folytassuk tovább. Nemet mondott. Kirakta a cuccomat az ajtó elé. Három hétig nem aludtam, csak ittam. Úgy tartottam a webkonferenciát. Gondolhatod. – próbált mosolyogni, de ez inább egy grimasznak tűnt. Nincs rosszabb az erőltetett vidámságnál.
– Szerelmes vagy?
– Igen, beleszerettem. Abba, ahogy kiszolgált, ahogy gondoskodott rólam, ahogy bánt velem. Olyan odaadó volt. Aztán egyik napról a másikra megváltozott. De most már továbblépek. – nézett maga elé elszántan. – Azt mondta, legyünk barátok, de én nem barátkozom. – a hangja hirtelen kemény és határozott lett.
– Találkoztok még?
– Egy ideig minden nap találkoztunk, adtam neki pénzt kajára meg cigire, kifizettem az albérletét. Tudod, nem dolgozik. Olyan rossz érzés vele találkozni az utcán, ő nyújtja a kezét, én odaadom a pénzt, ő megy balra, én jobbra. De most már azt csinálom, hogy 5000 Ft-ot adok neki egy héten egyszer, így nem kell minden nap találkoznunk.
– Miért csinálod?
– Mert felelősnek érzem magam érte. De már nem sokáig fogom ezt csinálni. Úgy volt, hogy együtt építjük a hálózatot, de nem csinált semmit. Megmondtam neki, hogy a jövő hónaptól nem fizetem az albérletét. Vége a Forexezésnek, nem kell hangot vágnia, meg akarok szüntetni vele minden kapcsolatot. Építsen hálózatot, dolgozzon meg a jutalékért. – nevetett.
– Miért jöttél most el? – kérdeztem.
– Kíváncsi voltam, milyen hatással vagy rám. – nézett rám komolyan.
– És? – hallani akartam a választ.
– Ez nem változott. Veled ugyanolyan, mint régen.
– Tudod, sem a szívem, sem a testem, sem az ágyam nem átjáró ház. Nem gyalogolhatsz át rajtam. Nem engedem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: