Segíteni, együttműködni vagy beavatkozni?

Sokszor hallhattuk már azt a mondatot, hogy „Én csak segíteni akartam.”

Ez egyfajta védekezés. Miért? Mert valószínűleg a segíteni akarásnak nem olyan eredménye lett, mint azt az ezzel a mondattal védekező eredetileg szánta. És itt álljunk meg egy pillanatra és tisztázzunk néhány félreértést.

Először is: Senki nem segít senkinek. Mindenki saját magán segít. Még akkor is, ha megkér valakit, hogy segítsen neki. Micsoda paradoxon, ugye?

Másodszor: Amikor valakinek a kérése nélkül próbálunk segíteni, akkor egyrészt beavatkozunk, másrészt magunkat a másik fölé emeljük, így gyengítjük őt. Elvesszük annak a lehetőségét, hogy saját megoldásait megtalálja.

Sokan csapják be magukat azzal, hogy ők segítenek. Amikor egy problémával valaki egy másik emberhez fordul, akkor nem azért teszi – bár úgy tűnhet, hogy valamilyen tanácsot vagy megoldást vár -, mert ő egyedül nem tudja megoldani, hanem azért, mert valamit nem lát jól.

Lehet, hogy azért fordulunk valakihez, akivel beszélhetünk a problémánkról, hogy megértsünk valamit, amit addig egyedül nem sikerült. Ismerjük azt az érzést, hogy miközben elmondjuk a megoldásra váró vagy nehéz helyzetünk részleteit, ahogy mesélünk róla, közben érkezik a megoldás, egyszer csak meglátjuk azt.

Néha csak arra van szükségünk, hogy egy másik nézőpontból is ráláthassunk arra a bizonyos helyzetre. Ebben az esetben akkor segít a másik a legtöbbet, ha egyenrangú félként meghallgat, nem okoskodik, nem kioktat, nem mondja meg a „tutit”, hanem együttérzéssel figyel.

Mert senki nem tudhatja, hogy a másiknak abban a helyzetben mi lenne jó. Még akkor sem, ha volt már hasonló helyzetben. Még akkor sem, ha látszólag a másik most nem tudja. Tudja ő, csak még nincs a tudatában.

Amikor beavatkozunk valakinek az életébe, megerősítjük abban a hitében, hogy képtelen megbirkózni a helyzettel.

Lehet, hogy rossz érzés látni valakinek a kínlódását, ítélhetjük a döntéseit rossznak, vagy nehéz elfogadni, hogy ő mást szeretne, mint amit mi javasoltunk, de tudnunk kell, hogy a saját életét csak ő láthatja.

Amikor valaki a véleményünket vagy javaslatunkat kéri, elmondhatjuk, hogy mi mit tennénk hasonló helyzetben, ezzel együtt nem neheztelhetünk, ha másképp dönt, mert az ő életében csak ő dönthet, csak ő tudhatja, hogy számára mi a lehető legjobb.

Ezért amikor együttérzéssel és elfogadással támogatjuk a hozzánk forduló ismerős vagy egy közeli hozzátartozónk döntéseit, akkor tesszük érte a lehető legtöbbet.

Látogass el a honlapomra is:  http://tulaszemelyesen.hu/

Pehl Ildikó

transzperszonális terapeuta, kommunikációs tréner